Két dokumentumfilm Pio atyáról:
Pio atya utolsó szentmiséje (A stigmák misztériuma) – Veletek vagyok
Pietrelcinai Szent Pio (1887–1968) kapucinus
szerzetes, a 20. századi misztikus katolicizmus talán legkiemelkedőbb alakja.
Ötven évet töltött az olaszországi San Giovanni Rotondo kolostorában, amely
halála óta a világ egyik legismertebb zarándokhelye, évente több millióan
keresik fel.
Az Etalon Kiadó által megjelentetett két dokumentumfilm közül a Pio atya utolsó
szentmiséje (A stigmák misztériuma) című, 35 perces alkotást Elieste Luto világi
hívő jegyzi, a kommentátor Enrico Medi mariológus, lelki író. Pio atya 1968.
szeptember 23-án, hajnali három és négy óra között adta vissza lelkét
Teremtőjének. Előző nap este még szentmisét mutatott be, a kolostor temploma,
mint mindig, ha ő vezette a szertartást, ezúttal is zsúfolásig megtelt, legalább
húszezer hívő tolongott ott, mindenki látni akarta a már életében szentként
tisztelt szerzetest, gyónni, áldozni szerettek volna nála. Ereje ekkor már
fogytán, kerekesszékbe kényszerül, minden mozdulat, maga a beszéd is,
kínszenvedés számára. Érezni, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül megformálnia a
szavakat, hangja gyenge, tekintete fáradt, de Krisztus szeretete sugárzik
belőle. Vele miséző szerzetestársai óvó, féltő pillantásokkal kísérik
mozdulatait, le nem veszik róla tekintetüket, hogyha fizikai ereje végére ér,
azonnal segítsenek neki.
Pio atya az egyháztörténelem egyetlen stigmatizált, felszentelt papja. Egyik
levele szerint 1910-től viselte a láthatatlan stigmákat. 1912. április 18-án
átélte a szívcsere kegyelmét, és megkapta a könnyek adományát is: sokat siratta
a maga és mások bűneit. Idegen nyelvekre az őrangyala tanította. 1918
augusztusában átélte a szív megnyitásának (transverberatio) kegyelmét,
szeptember 20-án pedig megjelentek testén Krisztus látható, vérző sebei, a
stigmák. Az Úr Jézus egyszer azt mondta neki: „Ötven évig viseled sebeimet,
azután hozzám jössz.” Így is lett: pontosan ötven év múlva halt meg, s halála
pillanatában a sebek behegedtek. Enrico Medi szerint az emberiség leghosszabb
passiója Pio atyáé, „ötven év keresztrefeszítés”. A stigmákra nincs magyarázat.
Pio atya életében hűséges követője volt Krisztusnak, és ugyanígy, halála után
„részesévé vált dicsőséges feltámadásának”.
Enrico Medi rámutat: Pio atyának „megadatott az Atya végtelen irgalma, a Fiú
bölcsessége és a Szentlélek megmentő kegyelme”. A szentmise számára meditáció
volt, „valódi, minden sejtjében átélt szenvedés”, melyben egész lényével részt
vett. „Hogyne hallotta volna meg az Úr szolgája szavait!” – állapítja meg a
mariológus kommentátor, aki beleélve magát a szent életű szerzetes lelki
világába, a szentmise csúcspontjánál, az eucharisztiánál így elmélkedik: „A
szentostya megtörése az élet utolsó kiáltása. Így töretett meg a te életed is,
Jézus, Megváltóm. Így töretik meg az enyém is. Testem elválik véremtől, nem
lesznek többé együtt, és sokan sírnak majd holttestem fölött. Utoljára veszem
kezembe testedet, Uram, mielőtt lelkemet szívedhez szorítanád.”
Pio atya másokért élő személyiségét tökéletesen kifejezik a dokumentumfilm végén
idézett szavai: „Magamról elfeledkezhetem, de lelki gyermekeimről soha! Sőt,
biztos vagyok benne, hogy mikor az Úr magához szólít, azt mondom majd neki:
Uram, én a Paradicsom kapujában maradok, és csak akkor lépek be, amikor az
utolsó gyermekem is megérkezik.”
* * *
A Veletek vagyok című dokumentumfilm 28 perces, és Pio atya kegyelmekben és
szenvedésekben egyaránt bővelkedő, páratlan életútjának főbb állomásait
villantja fel. Azok a hívők, akik elzarándokoltak a délolasz városkába, San
Giovanni Rotondóba, tisztelték szent életét és egyszerűségét. Pio atya segítette
őket abban, hogy újra felfedezzék Istent. Ő maga mindvégig megmaradt egyszerű
szerzetesnek, az alázat egyik legfőbb tulajdonsága volt. Engedelmeskedett az
Egyháznak, amikor két évre eltiltotta attól, hogy áldozzon és gyóntasson. A
hívők tömege ekkor is tódult hozzá, ha messziről is, de láthassa őt. Mindazok,
akik részt vettek az általa bemutatott szentmiséken, úgy érezték, hogy eltűnt a
térbeli és időbeli határ, Krisztus áldozata a szemük előtt játszódik le újra és
újra, ahogyan a kálvárián megtörtént. Többen kérdéseket intéztek hozzá: „Miért
sírsz a felajánlás alatt?” Pio atya válasza: „Mert ez az a pillanat, amikor a
lélek elválik a világi dolgoktól.” Voltak, akik aziránt érdeklődtek, miért
szenved annyira az átváltozáskor. „Mert pontosan akkor zajlik le egyidejűleg a
pusztulás és a teremtés. Nem csupán egy pár könnycseppet szeretnék olyankor
látni, hanem legszívesebben sírnék, mint a záporeső. Hát nem megdöbbentő annak a
felismerésnek a hatalmas misztériuma, hogy Isten a mi bűneink áldozata?” Pio
atyát annyira megindította a kereszthordozás áldozata, hogy „Krisztusnak
kölcsönözte szemeit, száját és kezeit”, így szentmiséi órákig tartottak volna,
ha szerzetestársai nem szólnak közbe. A szertartások senkit nem hagytak
érzéketlenül, az egyik résztvevő így fogalmazott: „Olyanok voltunk, mint a látó
köré gyűlt vakok.”
Pio atya földi életének utolsó évében már csak segítséggel tudott járni, ezért
kerekesszéken vitték a gyóntatószékbe, de nem mondott le a gyóntatásról. Elég
volt egy pillantás, pár szó, hogy megnyugvást vigyen az embereknek. Amikor
imádkozott, mindig sírt, mert ahogy mondta: „Hogyne sírnék, amikor Jézust most
is a kereszthez szegezik, és hiába folyt ki vére oly sok emberért.” A San
Giovanni Rotondó-i szerzetes összekapcsolta az istenszeretetet, illetve
-félelmet. Vallotta: „A szeretet segítségével úgy láthatjuk a világ dolgait,
ahogyan vannak, az istenfélelem megvéd minket bármily tévelygéstől. És amikor az
istenfélelem és -szeretet egyesülnek, nem ismerünk majd több vitát és
irigységet. Az egyetlen óhaj ezen a földön kedvében járni annak, akit szeretünk.
Égő vágy él bennünk, hogy Isten szeressen bennünket.”
A két dokumentumfilm alapján egyértelmű, hogy Pietrelcinai Szent Pio atya egész
életében arra törekedett, hogy minél jobban hasonlítson a keresztre feszített
Krisztushoz, egész lényét átjárta ugyanis a tudat: küldetése az, hogy egészen
kivételes módon legyen a megváltás művének munkatársa.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír |