A félhomályban ő maga bocsátotta ki a fényt...
Pio atya fényképésze számos csoda tanúja volt
Pio atya imái, találkozásai, tekintete, hétköznapi gesztusai elevenednek meg
hivatalos fotósának képkockáin. Elia Stelluto fotóiból készült válogatást,
négyszáz fényképet állítottak ki Pietrelcinától nem messze, Paupisiben, a Santa
Maria del Bosco-templomban.
A fényképész a Vatikáni Rádió olasz adásában beszélt a szent életű kapucinus
szerzetesről, akinek a fényképésze volt. „Pio atya olyan volt számomra, mint egy
apa. Nekem ugyanis nem volt apukám” – mondta. Hétéves volt, amikor először
találkoztak, a második világháború idején, 1942-ben. Elio az utcákon bóklászott,
ennivalót keresett, és befogadták a San Giovanni Rotondó-i rendházba, ami az
otthona lett: „Kulcsom volt a rendházhoz, akkor jöttem-mentem, amikor akartam.”
Pio atya egyik ministránsa lett. Vett egy kis fényképezőgépet, hogy azzal
keresse meg a kenyerét. Mindenki más számára szigorúan tilos volt Pio atyát
fotózni, de neki megengedte. Stelluto több ezer fotót készített, amelyeken
feltárulnak a szent hétköznapjai, megmutatkozik lelkisége. A fotók bejárták
egész Olaszországot és a világot, a tengerentúlra is eljutottak, Atlantától
Bostonig. Ez az első kiállítás, amelyet egy ilyen kicsiny településen rendeznek
meg.
Elia Stelluto elmondta, milyen bizalmatlanul állt Pio atya a fényképezőgéphez és
főleg a vakuhoz, tájnyelvi szóval „mastrillu”-nak nevezte, ami egérfogót jelent.
„Folyamatosan fotóztam, de ő nem szeretett pózolni, a meglepetésszerűen
kattintott fotók sokkal jobbak lettek” – mondta el a fényképész. „Egy napon a
mesterem, Federico Abresh, aki a felesége és a fia csodás gyógyulása után tért
meg, ötezer lírát ígért nekem cserébe egy fotóért, amelyen Pio atya áldást ad.
Nagyon jól jött az a pénz, elfogadtam az ajánlatot. Hajnalban keltem, mert Pio
atya hajnali négykor mutatott be szentmisét. A templomban elkészítettem a fotót,
de a vaku nagyon felidegesítette a szerzetest.” A kép egy piros szegfűkkel
díszített oltár előtt készült. Attól kezdve csak egy feltétellel fotózhatott: ha
nem használja „az egérfogót”. Stelluto elkeseredett: „Lehetetlen volt: a
kolostor félhomályában, amelyet csak a gyertyák halvány fénye tört meg, hogyan
lehet jó minőségű fényképeket készíteni? A sötétkamrában azonban minden
alkalommal hihetetlenül meglepődtem: a fotók tökéletes megvilágításban jelentek
meg! Ő maga bocsátotta ki a fényt! Ő volt a fényképész, nem én! Vannak
ellenfények, amelyekben Pio atya arca hihetetlen megvilágításban látszik.”
Hogy melyik a kedvenc fotója? Nem tud választani: „Nekem mindegyik szép,
olyanok, mint a gyermekeim.” Vannak olyan emlékei is, amelyeket a kamera nem
örökített meg, hanem a szívében őrzi őket. Mint amikor mise után a sekrestyében
megcsókolta a szent kesztyűtlen kezét, amelyen ott voltak a sebek. Vagy amikor
1947-ben megjelent a kolostorban egy nem sokkal korábban szentelt lengyel pap,
és Pio atya azt mondta: „Ez a pap bíbort fog viselni, esélyes a pápaságra, és ő
lesz az én védelmezőm.” A fiatal pap Karol Wojtyła volt.
Raffaele Petenuzzo plébános kezdeményezésére jött létre a kiállítás Paupisi, egy
hangulatos olasz városka templomában. A plébános elmondta: „Eliából mintha Pio
atya szeretete áradna. Ez a kiállítás azt akarja megmutatni, hogy a szentnek,
Isten barátainak lenni nem rendkívüli dolog. Amikor ezeket a fényképeket nézzük,
látjuk Pio atya egyszerűségét: olyan ember, mint mi. Spontán arckifejezései
minket is arra hívnak, térjünk vissza a hétköznapok egyszerűségéhez, legyünk
emberségesek és bátrak a szeretetre.”
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatican
News
Magyar Kurír |