Pio atya: A fény szavai

Az élete nagy részében az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és meghalt Szent Pio atya (1887–1968) neve fogalom a katolikus hívők számára; története a 20. század misztikájának önálló fejezete. A Lazi Könyvkiadó által megjelentetett kötet, mely az egyháztörténelem egyetlen stigmatizált papjának írásaiból készült gyűjtemény, Pio atya misztikus lelkét tárja fel.

A kötet több fejezetre oszlik. Az Állandóan imádkozom című részből egyértelműen kiderül, hogy Pio atya életének, apostolkodásának súlypontja az imaélet volt. Mint írja: „Sosem fogok belefáradni a Jézusnak mondott imába. Bár imádságom miatt inkább büntetést, mint jutalmat érdemlek, hiszen a vétkeim sokasága oly sokszor taszította Jézust, végül mégis megkönyörül rajtam.” Időnként azonban úgy érzi, hogy az ég bezárult előtte, imái „hiábavalóak, és amikor csüggedt lelkem újra megpróbálna bejutni, az Úr minden bátorságtól és erőtől megfosztja, és ettől semmivé válik. Ezután a lelkem, ha már semmit nem kockáztat, újból próbálkozik, de megint céltalanná válik minden erőfeszítése.”

Pio atyát szinte egész életében gyötörte a gonosz, testi és lelki kínokat egyaránt okozva neki. Ezt bizonyítja A sátán hatalmas ellenség című rész. Pio atya lelkiatyjához írt levelei szerint az ördög és démonai mindennap „lesújtanak” rá. „Atyám, ha az ördög nem vívna velem folyamatos háborút, már majdnem a mennyországban lennék. De mindig az ördög kezei közt találom magam, aki megpróbál elragadni engem Jézus öleléséből. Istenem, micsoda háborút vív értem az ördög!” A sátán támadásai „erőszakosak és töretlenek. A hírhedt gonosztevő ki akarja tépni a szívemből azt, ami a legszentebb benne, vagyis a hitet. A nappal minden órájában támad engem, éjjel pedig megkeseríti az álmomat”. A sátántól meggyötört szerzetes nem tagadja, hogy testi és lelki ereje is gyengül. Szinte megőrjíti a kétségbeesés, nem érti, mi lehet Isten célja, hogy ekkora hatalmat ad az ördögnek, de nem szeretne Istennek nem tetsző dolgot cselekedni. Végül eljut odáig, hogy kimondja: Isten engedi, hogy a gonosz továbbra is harcoljon ellenem, de Ő velem van… Igaz, hogy nagyon sok kísértésnek vagyok kitéve, de bízom az isteni gondviselésben, hogy nem esem bele az ellenség csapdájába.”

 A Nem akarom többé megbántani Istent című részben Pio atya kifejti: „Isten nagyon jól tudja az okát annak, hogy miért engedi meg kiválasztottjai botlásait. Még ha csak az lenne az egyetlen haszon, amelyet e botlásokból nyerhetnénk, hogy lelkünket alázatra neveljük, már az is nagyszerű dolognak számítana!” Pio atya nem azt kéri Istentől, hogy szüntesse meg testi és lelki nyomorúságát, „hanem azt, hogy ne bántsam meg Őt többé, és kérem a megvilágosodást, hogy tudjam, a szenvedés nem a hűtlenségem miatti büntetés”. A bizonytalanság pedig, hogy „vajon Isten dicsőségére vagy inkább sérelmére munkálkodunk, fájdalmasabb, mint maga a halál”.

Pio atya tudatosan ajánlotta fel magát a vezeklés és a szeretet áldozataként, Istentől kapott küldetésként élte meg, hogy kövesse Mesterét a Golgotán. A Szenvedek, és szeretnék még többet szenvedni című részben leszögezi: „Szenvedni akarok. Ez a vágyam, de úgy, hogy tudjam, hogyan kell szenvednem, és hogy békében tudjam hordozni a fájdalmamat – Istentől elhagyatva – hűtlenségem méltó és igazságos büntetéseként.” Pio atya hitte: Isten kiválasztja magának a lelkeket, és minden hibája ellenére az övét is kiválasztotta, hogy segítsen neki az emberek üdvözítésének nagy feladatában.

És minél többet szenvednek ezek a lelkek vigasztalanul, annál könnyebbé válnak a mi áldott Jézusunk szenvedései.

Ezért van az, hogy egyre többet és többet akarok szenvedni vigasztalanul; és hogy minden örömömet ebből merítem.” Pio atya tehát azért szenved, hogy mások üdvözüljenek, és bár tudja, hogy gyenge, hite töretlen: „Jézus velem lesz és segíteni fog nekem! A már meghozott és mindig megújuló áldozat mellett készen állok még száz újabb és fájdalmasabb áldozatot meghozni!”

A lélek sötét éjszakája hozzátartozik Pio atya életének keresztútjához. Az Örökös éjszakában élek című fejezetben őszintén és szenvedélyesen ír az Istentől való elhagyatottság kétségbeejtő sivárságáról, saját semmiségének elkeserítő felismeréséről Isten kimondhatatlan szentsége előtt. Kétségek gyötrik: „Vajon a kegyelem állapotában vagyok, vagy az örökös elhagyatottságban? Vajon Isten örökre elhagyott engem, amiért életemmel folyamatosan taszítom Őt? Vajon a lelkem szerető és befogadó Atyára talál Istenben, vagy szigorú bíróra, aki elítéli? Sajnos nem tudhatom. Ó, szörnyű sötétség! Ó, gyötrő bizonytalanság!” Ebben az állapotában Pio atyát az zaklatja fel a legjobban, hogy úgy látja: „nem vagyok méltó Istenhez, és soha többé nem is leszek, mert egyértelműen látom minden csúfságomat, és világos számomra, hogy teljesen méltatlan vagyok Istenhez és minden teremtményhez”. Pio atya az állapotát Jeremiáshoz, Jóbhoz, Jónáshoz, a Saul királytól üldözött Dávidhoz hasonlítja. „A szívem megszakad a fájdalomtól, de nem tehetem le sehová… Vágyom arra, hogy meglássam a fényt, de ahogyan növekszik bennem ez a vágyakozás, úgy válik egyre sűrűbbé és ijesztőbbé a sötétség. És ebben a pokoli felfordulásban nem látok és hallok mást, csak dühödt oroszlánok üvöltését, amelyek mind készen állnak arra, hogy felfalják a zsákmányukat.” Ám még ebben a szélsőségesen reményvesztett állapotban is az Úrhoz fordul: De legyen meg a Te akaratod!... Lemondva minden akaratomról és tudásomról, ízlésemről és ismeretemről szigorúan a Magasságos legengedelmesebb fiának vallom magam.”

Ám Isten kegyelméből Pio atya mindig kiemelkedett a sötétség mélységéből. Élete a szeretet élete volt, amelyben teljes mértékben megvalósult az áldozat fogalma. Az Ó, milyen csodálatos a szeretet áldozatává válni! című részben megállapítja: „A lelkemet egyszerre tölti be a fájdalom és a szeretet, a keserűség és az édesség. Hogyan állhatok ellen a Magasságos ilyen végtelen működésének?” Mivel ez mind benne lakozik, úgy érzi: „van okom az ujjongásra, ami ellenállhatatlanul arra késztet, hogy a legszentebb Szűzzel együtt azt mondjam: »szívem ujjong megváltó Istenemben«.”

Pio atya vallotta: a béke a szellem egyszerűsége, az elme derűje, a lélek nyugalma és a szeretet köteléke. „A béke rend, a közöttünk lévő összhang, a jó lelkiismeret tanúságtételéből fakadó folyamatos öröm, egy olyan szív szent öröme, amelyben Isten uralkodik.

A béke a tökéletességhez vezető út, sőt a békében rátalálunk a tökéletességre. A sátán jól tudja ezt, ezért mindent megtesz, hogy elveszítsük a békét.”

Pio atya figyelmeztet: soha nem fogunk egy lépést sem tenni az evangéliumi egyszerűség erénye felé, ha nem törekszünk arra, hogy szent és megingathatatlan békében éljünk. „Jézus igája édes, és az ő terhe könnyű, ezért ne engedjük az ellenségnek, hogy beférkőzzön a szívünkbe és elragadja a békességet.”

A kötetet Szeles Ágnes fordította.

Pio atya: A fény szavai
Lazi Könyvkiadó, 2022