Szent Charbel Makhlouf – a Közel-Kelet Pio atyája
Szent Charbel Makhloufra, a Kelet nagy misztikusára és aszkétájára, a maronita
egyház három nagy szentjének egyikére emlékezünk liturgikus emléknapján, július
27-én.
Charbel Makhlouf egy észak-libanoni hegyi faluban született 1828. május 8-án. A
keresztségben a Juszef Antun (József Antal) nevet kapta. Ő volt a család ötödik,
legkisebb gyermeke; két bátyja és két nővére volt. Maronita édesanyja szigorúan
megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzér-imádságot és a szentmisén
való részvételt.
Alig múlt hároméves, amikor édesapja meghalt. A férfit robotmunkára rendelte az
Oszmán Birodalom, és súlyos betegen tért haza, amelyből már nem épült fel.
Özvegyen maradt édesanyja másodszor is férjhez ment, ezúttal a falu papjához. A
gyerekek lelkiismeretes nevelőapát kaptak, aki gondoskodott alapvető
tanulmányaikról is. Juszef arab és szír elemi iskolába járt, emellett mint
legkisebbnek a kecskék őrzése volt a feladata. Alázatos és imádságos lelkületű
fiú volt. Az állatok őrzése közben különösen szívesen vonult el egy közeli
barlangba, ahol egy Szűzanya-kép előtt imádkozott. Gyakran felkereste szerzetes
nagybátyját, Tanoist is lelki beszélgetésre, közös imádságra.
Kolostor Annayában
Egy alkalommal eltévedt az egyik rábízott kecske. Elindult megkeresni, és az Úr
segítségét kérte. Imádság közben hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess
engem!” Hallgatva az isteni szóra, 1851-ben belépett a mayfouqi
Boldogasszony-kolostorba. Két testvére is szerzetes lett, ezért már nem merte
megmondani otthon, hogy ő is ezt a hivatást választja, így titokban hagyta el
családját. Egy év noviciátus után átkerült az annayai Szent Maron-kolostorba, és
a Libanoni Maroniták Rendjének tagja lett. A korai antiochiai egyház mártírja
tiszteletére vette fel a Charbel nevet.
Édesanyja, miután rátalált, az elöljárók és Tanois jelenlétében kérlelte, hogy
térjen haza, de a fiú kitartott döntése mellett, mondván, hogy erre az útra
Isten hívta meg. Végül édesanyja is áldását adta szerzetesi életére.
Charbel engedelmes, alázatos és szorgalmas szerzetes volt, sokat dolgozott és
tanult. Miután letette a hármas fogadalmat, elöljárói elküldték a Kfifanba, a
Szent Ciprián és Jusztina-kolostor és szemináriumba, hogy ott végezze el a
teológiát. Itt igazán szívéhez nőtt a Szentírás, és elmélyült a kapcsolata az
Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal. 1859-ben szentelték pappá, majd
visszatért Annayába. Szavai szerint papnak lenni azt jelenti: az ember követi
Jézust a Golgotára vezető úton, és Isten jelenlétének tanúja a világban. Egész
éjszakákat töltött imádsággal, napközben pedig élte a szerzetesek életét. Jó
lelkipásztor és gyóntató volt, sokan, messze földről is felkeresték. Szigorúan
betartotta a monasztikus szabályokat, aszketikus életet élt, kereste a
lemondásokat és az önmegtagadást, teljesen szabad volt a világtól; életét
visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.
Szent Charbel sírja
Annayában
Feléledt szívében a vágy a régi remeték élete iránt, ezért tizenhat év
lelkipásztori szolgálat után arra kérte elöljáróját, hogy hadd vonuljon el az
anyakolostorhoz tartozó Szent Péter és Szent Pál-kolostorba. Elöljárója eleinte
vonakodott megadni az engedélyt, ám egy csodálatos isteni jel hatására
beleegyezését adta. A legenda szerint egy este, amikor Charbel olajat kért a
lámpásába, hogy próbára tegyék, vizet öntöttek a tartóba, a szerzetes lámpásában
mégis fellobbant a láng.
1875-ben megkezdhette a vágyott remeteéletet: a magány, a csend évei
következtek, napjait az imádság és a mezei munka töltötte ki. Huszonhárom évig
élt így, csak elöljárója kérésére látogatott el néha az anyakolostorba. Már
életében szentség hírében állt, közbenjáró imájára számos csoda történt.
1898-ban súlyosan megbetegedett. Idővel már az ágyat sem tudta elhagyni, de a
nehéz szenvedések közepette is szüntelenül imádkozott: „Igazság Atyja, íme a te
Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem… Fogadd el kezemből
az áldozatot, és felejtsd el minden bűnöm, amelyet színed előtt követtem el…”.
Szenteste halt meg.
VI. Pál pápa 1965. december 5-én boldoggá, majd 1977. október 9-én szentté
avatta.
* * *
Szent Charbel
ereklyéje a gazdagréti Szent Angyalok-templomban (részlet)
* * *
Alábbiakban a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozatban
megjelent, Szent
Charbel életét bemutató kötetről Héray András FSO recenzióját olvashatják.
A kötetbe gyűjtött tanúságtételekből kirajzolódik a Libanonban született
maronita szerzetes Istennek szentelt élete.
A „Közel-Kelet Pió atyája”-ként is nevezett szent életében sok csoda történt,
sok embernek segített imádságával és tanácsaival. „Minden évben több mint
kétmillió hívő zarándokol Annayába, a Szent Maron-kolostorba, Szent Charbel
sírjához” – írja Marie Sylvie Buisson nővér a könyv bevezetésében.
Az előszóban Georges Bou Jaoudé, Tripoli érseke példaként állítja a radikálisan
Krisztus felé forduló Szent Charbel életét, amely manapság különösnek tűnik, és
„minden emberi logikát meghaladva csodálkozást ébreszt és kérdéseket vet fel
bennünk”. A szent remete azt kereste életében, „hogyan adhatja vissza az Úrnak
mindenét”. A mai világban felmerül a kérdés, hogy mi az értelme az ilyen életnek
és a „mai társadalomban lehet-e haszna”. A történelem távlatában persze éppen
azokról az emberekről emlékeznek meg igazán, akik életüket „minden érdek nélkül
Isten dicsőségére és az emberek szolgálatára áldozták”.
Egy szentről szóló könyvet úgy veszünk kézbe, hogy meg akarunk valamit tudni a
titkáról. Ott van a szívünkben a vágy, hogy mi is közelebb kerüljünk Istenhez,
akit ő annyira szeretett. A libanoni szent remete élete a modern kor embere
számára is meghívás. Egyrészt, hogy keressük azt a csendet, amely nem üres,
hanem szeretettel, Isten jelenlétével megtöltött csend. Valóban Isten
jelenlétében élni, ezt valósította meg Szent Charbel – egyértelműen bizonyítják
ezt a kötetben olvasható tanúságtételek. Az a radikális önsanyargatás és
feltétlen engedelmesség, ami jellemezte, arra vezethető vissza, hogy lángoló
szeretettel szerette a Megváltó Krisztust, aki meghívta őt követésére.
Charbel már életében rengeteg csodát tett, a testi és lelki gyógyításokon túl.
Ha például sáskajárás pusztított, őt kérték meg, hogy könyörögjön Istenhez,
múljék el a veszedelem. Élete az utolsó lélegzetvételig Istennek szentelt élet
volt: 23 évesen lépett be a libanoni maronita rendbe, és 31 évesen szentelték
pappá. 41 évesen kérte a kolostorban, hogy remete lehessen. A könyvben olvasható
számos beszámoló kifejezi nagy szeretetét Krisztus és az Ő Egyháza iránt.
Hasrouni atya tanúvallomása például szépen leírja, hogy Charbel atya számára az
Eucharisztia volt a legfontosabb erőforrás. Az Oltáriszentség előtt nagy
sóhajokat hallatott, „ami a szentostyában rejtező Isten iránti hatalmas
szeretetének egyik kifejezése volt. Amikor Krisztus testéből evett és Krisztus
véréből ivott, látszott, hogy a világ legédesebb lakomáján vesz részt. Sehol
másban nem érzett élvezetet, sem nyugalmat, sem örömet, csak az Oltáriszentség
előtt vagy a szentmisén.” Nagy hittel és bizalommal merült el Isten
jelenlétében, „a földön térdelve olyan örömmel és forró áhítattal imádkozott,
hogy az teljesen átragadt Élias testvérre”. Az Oltáriszentség előtt töltött idő
igazi szívügye volt. Mint egy szerelmes, „ideje legnagyobb részét térden állva
az Oltáriszentség előtt töltötte, teljes eksztázisban. Lelke az Isten iránti
szeretet tüzében égett.”
Kivételes lelkiereje volt: az égből merítette. Minden körülmények között
derűsnek és kedvesnek látták, türelemmel viselt minden nehézséget és szenvedést.
Még nem kötelező önsanyargatásoknak is alávetette magát: böjt, virrasztások,
hideg elviselése stb. Kétkezi munkáit mindig elvégezte, bármilyen nagy testi
fájdalmai is voltak közben. Mindig ezt ismételgette közben: „Ó, Jézus! Ó,
Mária!” Sokat imádkozott a tisztítótűzben szenvedő lelkekért: „Ha az ember
hozzászoktatja magát a keresztvetésekhez – mondja Szent Charbel –, és
rendszeresen segítségül hívja Szűz Máriát, akkor mindenféle kísértést
legyőzhet.”
Több tanú is elmondta róla, hogy tekintetéből mennyei fény sugárzott, mert az Úr
volt állandó öröme. Szíve mindig vidám, és arca derűs volt, miközben komoly
volt. Jámborságot és istenszeretetet tükrözött, különösen imádság közben. Minden
lelket vonzott, és tiszta szívű ember volt. Beszéde kellemes, egyszerű szavai
világosak, egyértelműek. Figyelemre méltóan szelíd volt. Különösen
szeretetreméltó, nyugodt és engedelmes volt, uralta hajlamait és hangulatait.
Egész viselkedését az egyenesség, a mértéktartás és a kiegyensúlyozottság
jellemezte. A környéken élő emberek sokat beszéltek a remetékről és arról, hogy
„Libanon létezésének titka ezeknek a jámbor remetéknek a tisztaságában és
jóságában rejlik”.
Charbel szerzetesként kiváló lelkipásztor volt, majd hosszú éveken át remete,
akinek közbenjárására számos csoda történt és történik napjainkban is. 1965.
december 5-én avatták boldoggá, 1977. október 9-én pedig szentté avatták
Rómában. Csodás események miatt a sírjából kiemelt koporsóját a kolostor
templomának egyik oratóriumában helyezték el. Teste épen maradt. Sírját a világ
négy égtája felől keresik fel a zarándokok. Közbenjárására sok csodás
imameghallgatás és gyógyulás történt. Sok szenvedő beteg és Istent kereső ember
köszönheti neki a gyógyulást és a szabadulást szinte kilátástalan helyzetekből.
Tisztelete már az egész világon elterjedt, és hazánkban is sokan ismerik. A
gazdagréti Szent Angyalok-templomban tisztelhetjük az ő ereklyéjét, kérve a
közbenjárását. Szent Charbel papságát és szerzetességét, remeteségét valóban úgy
élte meg, mint a szenvedő Krisztus követését, egészen a Golgotáig. Nagyon sok
áldozatot vállalt magára mások lelki üdvösségéért, s mindezt hatalmas
szeretetből tette. „Mi van nekünk ezen a világon?” – kérdésre Szent Charbel
atya, az életével válaszolt: „Zarándokok vagyunk, s az örökkévalóság felé
tartunk.”
Istenünk, te Szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan
készséges lélekkel vállaljuk és így országába eljussunk.
Forrás: Charbel.org; Szent
Charbel, a teljesség zarándoka
Fotó: Wikipédia; Merényi
Zita
Magyar Kurír |