"Lehetetlen, hogy Jézus a vesztemet akarná…”

 

(Pio atya tisztában van azzal, hogy a bűn drámai szakadást idéz elő Isten és a bűnös között, s hogy bárki, akár ő maga is, belezuhanhat ebbe a szakadékba. Ám hisz abban, hogy Isten mindent Fia kezébe adott, így az ítéletet is. )

 

 

           Kedves Atyám!

 

 

           Jézus továbbra is velem van, nem hagyott el, így könnyebb ellenállnom a kísértéseknek, és alávetnem magam az isteni akaratnak… Látja, atyám, mily bőséges az Úr jósága és édessége, ha mégoly elvetemült bűnös vagyok is!

           S vajon én hogyan viszonozhatnék ily nagy irgalmat? Mit adhatok neki cserébe ennyi jótéteményért? Ha tudná, atyám, életem során hányszor cseréltem fel Jézust hitvány, evilági dolgokra! Érthetetlen, hogy egyfolytában bánom elkövetett bűneimet, ismételten elhatározom, hogy soha többé nem követem el őket, újra meg újra kimondom, hogy sohasem akarok többé vétkezni; s vérző szívvel mégis azt kell mondanom, hogy sajnos mindezek ellenére még mindig oly gyarló vagyok, s azt hiszem, az Úr igen sokszor elégedetlen velem. Időnként nagyon elkeseredem, mert szinte lehetetlennek érzem, hogy Jézus megbocsássa rengeteg vétkemet; mégis sokszor arra gondolok: lehetetlen, hogy Jézus a vesztemet akarná. Miféle dolog ez? Kérem, magyarázza meg! Bár hozzáteszem, mindez önkéntelenül zajlik bennem, hiszen a legcsekélyebb dologban sem akarok az Úr tetszése ellen cselekedni.

           Atyám, mennyire szenvedek attól, hogy látom, az emberek nem csupán elfordulnak Jézustól, hanem, ami még rosszabb, bántják, sőt szörnyű káromlásokkal illetik! Inkább meghalnék, vagy legalábbis megsüketülnék, semmint halljam, amint az emberek ily gyalázatosan sértegetik Istent.

           A következő imával fohászkodom az Úrhoz: Uram, add, hogy inkább meghaljak, mintsem én is azok közé kerüljek, akik bántanak téged! Ön is ajánljon az Úrnak, és kérje számomra ezt a kegyelmet, ha ez az ő nagyobb dicsőségét szolgálja…

 

                                       Továbbra is kérem mindenkori áldását,

Fra Pio

San Marco la Catola, 1911. szeptember 5.

VISSZA