"A lángok, amelyek ilyenkor
szívemet emésztik…”
(Pio atya
mélyrehatóan értelmezi keresztényi és szerzetesi
hivatását, hogy nap mint nap átélje a húsvéti
misztériumot, s ezáltal részt vegyen Jézus
üdvözítő küldetésében. A szenvedést nem önmagában,
nem önmagáért kívánja, hanem kizárólag annyiban,
amennyiben az bensőleg egyesíti
Jézussal, és lehetővé teszi, hogy részt
vállaljon Krisztus küldetésében. )
Szeretett
Atyám!
Isten
akaratából továbbra is gyengélkedem. De a
leggyötrőbbek a hasogató mellkasi fájdalmak.
Időnként annyira fáj, hogy úgy érzem, valósággal
szét akar szakadni a hátam és a mellkasom. Jézus
azonban nem szűnik meg különféleképpen
csillapítani szenvedésemet: gyakran szól a
szívemhez. Ó, igen, Atyám, milyen jó hozzám
Jézus! Mily drága pillanatok ezek! Semmihez sem
hasonlítható ez a boldogság, amelyet szinte csak
a megpróbáltatás pillanataiban ízleltet meg
velem az Úr.
Ezekben a
pillanatokban, amikor az egész világ terhe a
vállamra nehezedik, egyre kevésbé kívánok mást,
mint
szeretni
és szenvedni. Igen, atyám, ennyi
szenvedés közepette is boldog vagyok, mert úgy
érzem, szívem együtt dobog Jézus szívével.
Elképzelheti, mily gyönyörűség tölti el a
szívet, amely szinte teljes bizonyossággal
tudja, hogy Jézus az övé.
Igaz,
rengeteg kísértésnek vagyok kitéve, de remélem,
az isteni gondviselés nem engedi, hogy a kísértő
csapdájába essem. Az is igaz, hogy Jézus gyakran
elrejtőzik, de mit számít; az ön segítségével
igyekszem mellette maradni, hiszen ön
biztosított, hogy a Szeretet nem hagy el, csupán
játszik velem.
Ó, mennyire
vágyom rá, hogy valaki segítsen csillapítani
nyugtalanságomat s a lángokat, amelyek ilyenkor
szívemet emésztik!
Kérem, tegye
meg, hogy válaszol, ha kedvet érez hozzá; s ha
nincs ellenére, kérem, erősítsen meg, hogy
helytálló mindaz, amit az eddigiekben feltártam
ön előtt.
Kérem,
ajánljon az Úrnak, és áldjon meg!
Üdvözlettel:
Fra Pio
Pietrelcina, 1910.
szeptember 4.
|