"Isten nem azért jön, hogy a régi sebeket begyógyítsa,

hanem hogy újakat nyisson...”

           „…rettenetes, szomorú órákat éltem és élek át, amelyek testileg-lelkileg minden pillanatban már-már a halálba taszítanak. Isten ismeretlen a lelkem számára! Ó, lelkem kincse, hol vagy? Hová rejtőztél? Hol talállak? Merre kutassalak? Nem látod, ó, Jézus, hogy lelkem mindenáron érezni kíván téged? Mindenütt keres, de te nem engeded, hogy megtaláljon, csak haragod teljében, ami rendkívüli gyötrelemmel és keserűséggel tölti el a lelket, hogy megértse, mennyire vágyakozik utánad, és mennyire hozzád tartozik. Ki tudná kifejezni helyzetem súlyosságát? Amit a te világosságod visszfényénél megértek, nem tudom elmondani emberi szavakkal, ha pedig megpróbálok valamit eldadogni belőle, lelkem rájön, hogy tévedett, s még jobban eltávolodott az igaz valóságtól.

           Lelkem kincse! Nélküled kell élnem mindörökre? Szeretnék hatalmas kiáltással panaszkodni, de nagyon gyenge vagyok, erőim elhagynak. Mi mást tehetek hát, mint hogy e panaszszót küldöm trónusod elé: Istenem, miért hagytál el engem? Egész lelkem ráomlik nyomorúságom színtiszta látványára. Istenem! Add, hogy kibírjam e gyászos látványt, vond meg tőlem sugarad visszfényét, mert nem bírom elviselni e kiáltó ellentétet! Atyám, világosan látom minden gonoszságomat és hálátlanságomat; látom, hogy a régi, romlott ember összehúzza magát, s bosszúból, amiért Isten távol van, megtagadja tőle járandóságát, azaz legszigorúbb értelemben vett kötelességét. S mekkora erő kell ahhoz, hogy felegyenesedjek! Istenem! Siess segítségemre, mert reszketek magamtól, hitszegő teremtményedtől, aki hálátlan Teremtőjéhez, ki megvédhetné hatalmas ellenségeitől! Nem tudtam élni hatalmas jótéteményeiddel, s most látom: tehetetlenségre kárhoztatva, magamba fordulva, tévelyegve kell élnem, s kezed mind súlyosabban nehezedik rám. Íme! Ki ment meg saját magamtól? Ki szabadít ki e halálra szánt testből? Ki nyújt kezet, hogy el ne borítson, el ne nyeljen a hatalmas, mély óceán? Bele kell törődnöm, hogy elborít a vihar, amely egyre kitartóbban ostromol? Igent kell mondanom, amikor meglátom azt a titokzatos lényt, aki mindenütt sebez, aki nem hagyja abba az ádáz, kíméletlen, éles, átható műveletet, s nem hagy időt, hogy a régi sebek begyógyuljanak, hanem újabbakat nyit fölöttünk, amivel végtelen gyötrelmet okoz a szegény áldozatnak?...”

                                                                                   Fra Pio kapucinus

San Giovanni Rotondo, 1918. október 17.