"Múlt hónap huszadikán reggel történt…”

(Pio atya leghíresebb levelében a stigmatizáció eseményéről számol be lelki vezetőjének, Benedetto atyának. )

          Szeretetett Atyám! 

        ….… a mostani csapással (az I. világháború okozta szenvedésekre gondol itt Pio atya) Istennek az a fő célja, hogy közelebb vigye az embert az istenihez; másodlagos, közvetlen célja pedig, hogy megmutassa: nem igazolható Isten gyermekeinek Isten gyermekei általi üldöztetése, amely a mostani háború egyenes következménye. Ne féljen hát, hogy a gonoszság elpusztítja a jót; a gonoszság saját magát fogja elpusztítani, és győzni fog az igazságosság.

            Mit is felelhetnék kérdésére, hogyan ment végbe keresztre feszítésem? Istenem, mennyire felkavar és megaláz, hogy el kell mondanom, amit e nyomorult teremtményedben véghezvittél!

            Múlt hónap huszadikán reggel történt, szentmise után, a karzaton: egyszerre olyan nyugalom szállt rám, mintha édes álomba szenderültem volna. Külső és belső érzékeim, de még lelki képességeim is leírhatatlan nyugalomba merültek. Mélységes csend volt körülöttem és bennem; hirtelen nagy békesség töltött el; ráhagyatkoztam arra, hogy mindentől teljesen meg vagyok fosztva, és elnyugodtam ebben a kiüresedésben. Mindez egy szempillantás alatt történt.

            Közben egy titokzatos lényt láttam magam előtt, olyat, mint augusztus 5-én, de most vérzett a keze, a lába és az oldala. Nagyon megrémültem. Ki sem tudom fejezni, mit éreztem abban a pillanatban; olyan volt, mintha meghalnék, s meg is haltam volna, ha az Úr közbe nem lép, és meg nem erősíti szívemet, amely csak úgy dörömbölt mellkasomban. Azután eltűnt az a lény, és észrevettem, hogy mindkét kezem, lábam és az oldalam át van szúrva és vérzik. Elképzelheti, milyen gyötrelmet éltem át akkor, és élek át azóta is egyfolytában, szinte mindennap. Az oldalsebből állandóan    szivárog  a   vér,   főleg    csütörtök     estétől

szombatig.   Atyám,   meghalok  a  fájdalomtól,  oly  zaklatott  és  elgyötört  a  lelkem.

Félek, hogy elvérzem, hacsak az Úr meg nem hallgatja szegény szívem sóhajtozását, és el nem veszi ezt tőlem. Vajon megadja ezt nekem Jézus, aki oly jóságos? Vajon elveszi-e legalább a zaklatottságot, amelyet e külső jelek miatt érzek? Hangosan kiáltozom hozzá, és addig esedezem, amíg irgalmában el nem veszi tőlem – nem a gyötrelmet, nem is a fájdalmat, hiszen azt hiszem, ez lehetetlen volna, s áhítom is a fájdalom mámorát, hanem e külső jeleket, amelyek jelenléte leírhatatlanul, kibírhatatlanul felkavar és megaláz.

            Az a lény, akiről legutóbbi levelemben írni akartam, nem más, mint az, akiről már egy másik levélben említést tettem, akit augusztus 5-én láttam. Szüntelenül munkálkodik, szörnyű lelki gyötrelmek közepette. Lelkem állandóan háborog, mint valami vízesés, amely vérfolyamot ont. Istenem! Méltó a büntetés, igazságos az ítélet, de kérlek, légy irgalmas! Uram, prófétád szavaival könyörgök szüntelen: „Ne fenyíts haragodban, Uram, ne büntess neheztelésedben!”

            Atyám, most, hogy feltártam Ön előtt lelkem mélyét, ne tagadja meg tőlem vigasztaló szavát ennyi fájdalmas, szűnni nem akaró keserűség közepette.

            Mindenkor imádkozom önért, imádkozom szegény, drága Agostino atyáért és mindenkiért!     

          Mindenkor kérem áldását.

                                                                                                     Szerető fia:   Fra Pio

San Giovanni Rotondo, 1918. október 22.