Isten
munkatársának lenni, nehéz kihívás…
Üdvös vésőütések sorával és
gondos csiszolással készíti elő az Isteni Művész
azokat a köveket, melyeknek az örök épület
falaiba be kell majd épülniök. Ezért minden örök
dicsőségre hivatott lélek joggal tekintheti
magát építőkőnek. Bizony szükség van rá, hogy az
Égi Atya, mielőtt felhasználná, kalapács és
vésőütésekkel formát adjon neki és lecsiszolja.
Hogy mit kell értenünk azokon a vésőütéseken? A
lelki sötétséget, kedves nővérem, a
szorongásokat, kísértéseket, a lelki
szenvedéseket, valamint a testi betegségeket is.
Hogy megértsük Isten cselekvési módját - mondja
a Padre - elegendő, ha megfigyeljük az anyát
kisbabájával. Nincs kétség aziránt, hogy
gyengéden szereti őt. Nos vajon egész életében
saját tejével táplálja? A világért sem.
Elérkezik a nap, amikor elválasztja magától. A
baba nyögdécsel, követelődzik. A mama
hajthatatlan marad. Jól tudja, a kicsinek
szilárdabb táplálékra van szüksége ahhoz, hogy
emberré váljék. Ily módon bánik Isten is a
lelkekkel, sőt még fokozottabban. Először
magához vonzza, és kedvességgel,
vigasztalásokkal halmozza el őket. Ámde fennáll
a veszély, hogy a szegényke jobban ragaszkodik
majd az ajándékhoz, mint az Ajándékozóhoz! Ezt a
veszélyt Isten úgy hárítja el, hogy elválasztja
őt, vagyis vigasztalanságba és sötétségbe
meríti. Ott áll tehát megzavarodva, halálos
aggodalmaktól gyötörve, és szorongással
kérdezgeti magát, vajon állapotát nem okozta-e
valamilyen bűn, amellyel kiesett Isten kegyéből.
Megsokszorozza lelkiismeret-vizsgálatait,
boncolgatja gondolatait és cselekedeteit, és
semmit sem találva, arra a meggyőződésre jut,
hogy korábbi életének bűnei miatt hagyta el
Isten. Mennyire téved! Amit ő elhagyásnak vél,
nem más, mint az Égi Atya leggyengédebb
gondoskodásának bizonyítéka, aki a szemlélődő
imára emeli. Ez először száraznak és sivárnak
tűnik, de ha kitart, lassan-lassan édessé és
élvezetessé válik. Isten tehát a lelket saját
javára szakítja el az érzéki hajlamoktól, de
minthogy "ínye még nem szokott hozzá a finomabb
táplálékhoz", nem tudja megbecsülni, és szenved
miatta. Mindazáltal az érzékeknek e tisztulása
nélkül a lélek nem tudna örülni a személődésnek,
amely "egészen szellemi dolog". Az érzékek
éjszakája az elválasztás ideje. De hogy eljusson
a teljes érettségre, a léleknek "egy másik
próbán is át kell menni, amit a lelki
elsötétülésnek nevezhetünk". Ekkor maga a
szellem tisztul meg minden akadálytól és minden
salaktól, mely akadályozza a legtisztább
Szeretet tökéletes kivirágzását. Amikor az Úrnak
majd úgy tetszik, hogy ebbe az állapotba
helyezze Önt, lelke olyan éles fájdalmat fog
elszenvedni, mely mindazt meghaladja, amit az
ember e tekintetben el tud képzelni. Úgy érzi
majd magát, hogy sűrű sötétség veszi körül,
lelke pedig a leggyötrelmesebb undorodásba merül
el. Ekkor fogja Istent tisztább szeretettel
szolgálni és szeretni egyedül önmagáért, s
megfeledkezve saját magáról. Minél inkább
beavatja az Úr isteni bizalmába, annál jobban
körülveszi lelkét azzal a ragyogóan tiszta
fénnyel, mely eleinte vakítja. A kínok, melyeket
a lélek ilyenkor érez, annyira gyötrők és
kegyetlenek, hogy csak ahhoz tudnánk
hasonlítani, amit a tisztítótűzben sínylődő
lelkek, vagy még inkább, amit az elkárhozottak
szenvednek. Amíg a lélek nincs teljesen
megtisztulva, Isten világossága éjszakának és
sötétségnek tűnik előtte, de "mikor kész
elfogadni a tökéletes szeretetegyesülés
csókját", e világosság, mely kín és gyötrelem
volt számára, meg fogja világítani őt.
Padre Pio
|