Pio atya életének utolsó három napja…

 1968. szeptember 20.

           1968. szeptember 20-a, péntek volt. Péntek volt azon az ötven évvel korábbi szeptember 20-án is, amikor az Üdvözítő szent sebeivel felékesítette, 1918-ban. De milyen más péntek volt az! És milyen más volt még akkor San Giovanni Rotondo, koldusszegénységű, világtól eldugott kicsinyke kolostorával! Azon a pénteki napon Pio atya egyedül tartózkodott a kolostorban. Szeptember 20-a ugyanis Szent Máté apostol és evangélista ünnepének előnapja, ezért a szerzetesek a közeli San Marco in Lamisba zarándokoltak, hogy ott Szent Máté templomában ájtatoskodjanak. Isten akarata volt, hogy az a jelentőségteljes péntek Padre Pio számára a magány, a csend és teljes magábaszállás pénteke legyen. A megfeszített Jézus Krisztus különleges módon akart vele találkozni, hogy egyszer s mindenkorra eljegyezze, sőt megjegyezze magának! A győzelem napja volt, az emberfeletti fájdalmak napja, a Megfeszítettel visszavonhatatlan egyesülés napja. A sebhelyek pénteke. Élete egész folyamán papságát a megfeszített Krisztussal való tökéletes egységnek tekintette, s ebből merített erőt és kegyelmet saját maga és mások számára. 1968. szeptember 20-a áldozatos papi életének aratási ünnepe volt. Sok ezer lelki gyermeke vette körül. Az ünnepien kivilágított sok száz piros rózsával gyönyörűen, pompásan díszített új kolostortemplomban mutathatta be jubileumi hálaadó szentmiséjét. Szemmel láthatólag elfogódott volt, a jelenlevők szent élményben gazdagodtak. E nap legnagyobb élménye: mind az ő, mind lelki gyermekei részéről az őszinte, a szív mélységéből feltörő diadalmas hálaadás volt. Diadalmas, mert a jó Isten elsőként mutatta  be felszentelt papon:   a   világ   megváltásának  jegyeit  50  évig  láttatni engedte, a megváltás csodáját a mai kor emberének kézzelfoghatóvá tette, megtapintható közelségbe hozta, hogy mi, a mai kor Tamásai lássunk, higgyünk és üdvözüljünk; hiszen a megváltás nem egyéb, mint az emberek üdvösségének záloga. És ez a pap: Pio atya vállalta küldetését, végigjárta a kálvária valamennyi stációját, fenékig ürítette az emberi szenvedés kelyhét és minden tekintetben azonosult isteni Mesterével……

1968. szeptember 21-22.

A  következő nap, szombat volt. A csend, a nyugalom, a szemlélődés és az imádság napja. Padre Pio csak késő délután jelent meg az imakórusban, hálaadás után megáldotta lelki gyermekeit és az imacsoportokat.

           Vasárnap, szeptember 22-e, élete utolsó, teljes napja. Tulajdonképpen nem különbözött élete más áldozatos napjától. Legfeljebb annyiban: minden utolsó erejére szüksége volt ahhoz, hogy lelki gyermekeivel s az ő alapította imacsoportokkal találkozhasson. Az isteni Gondviselés bölcs rendelkezése folytán jelen kellett lenniük e napon mindazoknak, s találkozniuk kellett Pio atyával, akik legközelebb álltak lelkiségéhez, akiknek éveken át ő mutatta az utat, melyen haladniuk kellett s amelyet be kellett világítaniuk életükkel, hogy embertársaik nyomdokaikat követve biztos révbe jussanak. Ki is gondolta volna azon a vasárnapon, hogy utolsó napját tölti közelében? – Feltűnően sokan vették körül aznap reggel 5 órakor az oltárt, melyen utolsó szentmiséjét bemutatta. Látszott: utolsó erejét szedte össze, csakhogy még egyszer gyermekeivel legyen, hogy örömet szerezzen, hogy közvetítse a kegyelmet, melyet Isten rábízott, hogy becsülettel és méltóképpen fejezze be küldetését, melyet önzetlenül, szeretettel és soha nem látott önfeláldozással vállalt. Szentmiséje megrázó volt. Mindig teljesen elmerült a Kálvária titkának szemlélésében, sőt átélésében! Az volt, mert azzá lett, azzá lett, mert akarta, mert azért könyörgött kezdettől. Két elsőáldozó kisgyermeket: egy kisfiút és kislányt még megáldoztatott, s mire a szentmise „Amen”-jét elrebegte, - összeroppant. Egy kapucinus testvére közelében állván, az utolsó pillanatban átölelte, a földre zuhanástól megvédve…Ez volt az ő beteljesedése. Éjféltájt újra jelentkeztek légzési zavarai, mindinkább fokozódtak, mire azt kérte, ha a jó Isten az éjjel hazaszólítja, nevében kérjenek bocsánatot szerzetes testvéreitől minden kellemetlenségért, amit nekik okozott. Azt is meghagyta: az elöljárók nevében áldják meg még egyszer lelki gyermekeit. Végül gyónni akart. A szentgyónás után megújította szerzetesi fogadalmát, majd haláltusa nélkül, szelíden mint egy gyermek, elszenderült. Egyszer-kétszer még megismételte élete legdrágább szavait: „Jézus, Mária… Jézus, Mária…”

Bár minden kereszténynek e két szó lenne a világ legdrágább szava, s e két legdrágább névvel ajkán hunyná le szemét!!!

   „… A következő napok a megrendült gyász jegyében teltek. Pio atya holttestét szeptember 23. hétfőjétől, szeptember 26. csütörtökéig tartották ravatalon a kolostor templomában. Több tízezer ember gyűlt össze, hogy búcsút vegyenek tőle. A templom éjjel-nappal nyitva volt, folyamatosan miséztek, sok pap váltotta egymást az oltárnál. Az emberek buzgón imádkoztak, és három éjen át virrasztottak az atya holtteste mellett.

Sokat köszönhettünk neki.

Ki mérhetné fel, mennyit segített nekünk imáival és áldozatokkal teli  életével?

           1968. szeptember 27-én, pénteken Pio atya testét örök nyugalomra helyezték a főoltár alatti kriptába, a San Giovanni Rotondó-i Kegyelmes Miasszonyunk kolostor templomában.

           Mindig sokan imádkoznak a néma kriptában. Pio atya sírja az emlékezés és az ima helye. Élete során Pio atya mindenekelőtt a szenvedőket, az elcsüggedteket, és azokat vonzotta maga köré, akik a segítségét kérték, hogy enyhítsen fájdalmukon és erőt, bátorítást, támogatást nyújtson nekik. Sírhelye ma azok menedéke, akik otthont keresnek és segítségért esedeznek. Olyanokban sincs hiány, akik köszönetet mondani érkeznek. Sokaknak segített és sokak ügyében járt közben. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy személyesen ellátogathasson Pio atya sírjához. De akárhol is vagyunk, imáink által mindig elérhetjük őt.

           Imádkozzunk azért, hogy a közelünkben maradjon, továbbra is közbenjárjon érdekünkben, és megmaradjon lelkiatyánknak, aki figyel bennünket és enyhít gondjainkon.

           Adassék meg, hogy mindannyiunk számára kieszközölhesse a kegyet, hogy hittel, örömmel és hálával élhessük életünket – mi, akiknek az atya példamutatásával, imáival, áldozataival, valamint intő és bátorító szavaival felfedte a Krisztushoz és Isten szeretetéhez vezető utat. Ámen.

Forrás - Blanár Mihály: Pio atya, a titokzatos karizmatikus és M. Katharina Tangari: Történetek Pio atyáról (Etalon Kiadó)