„Atyám, érzem,
hogy végül le fog győzni a szeretet.”
„Engem, mint papot egy jelentéktelen mozzanat rázott meg. Pio atya ezt írja
egyik levelében lelki vezetőjének:
„A templomban a szentmise után hálaadó
imádságom közben egyszerre úgy éreztem, tüzes lándzsa sebzi meg a szívemet…”
Mi, papok milyen hosszú hálaadó imádságba merülünk mise után? A sekrestyébe
bemenve a fecsegés helyett roskadjunk le a Szent Kereszt előtt! Igenis,
mindegyikünkkel megtörténik a szív megsebzése a tüzes lándzsával, legalább
egyszer egy papi életben. A cölibátus örömteli életének és papi szolgálatunknak
is ez a forrása.
Áldozásai után a világban élő, családos ember
is életében legalább egyszer igenis megtapasztalja azt, amit Szent Pio atya így
fogalmaz meg:
„Atyám, érzem, hogy végül le fog
győzni a szeretet.” Csakhogy ezeket az isteni érintéseket Pio atya
nem felejtette el, sőt élete fő eseményeivé tette, és ezekkel világította meg a
szenvedés, a sötétség, a benső elhagyatottság óráit. A hit tőlünk is megköveteli
azt a kitartást, hogy a legnehezebb időszakokban se szakadjunk el a napi
áldozástól, szokásos imádságainktól és a gyakori gyónástól.
A stigmatizáció természetfeletti adomány;
annak, aki kapta, az a roppant nagy feladata, hogy azokat minden természetes
fájdalom, fizikai szenvedés, lelki megaláztatás ellenére valóban Jézus sebeiként
hordozza. Ezzel viszont minden keresztény feladatát megfogalmaztuk: az életben
kapott minden sebet, fájdalmat, magányt lehet és kell is Jézus sebeiként vele,
benne és érte hordozni. Ha szeretetünk nem visel stigmát, amelyet Jézussal
hordozunk (senkit sem vádolva), akkor még azt sem tudjuk, mi a keresztény élet.
A mi Urunk Jézus nem a szenvedést szerette,
hanem a mennyei Atyát és minket, embereket, még a szenvedések közepette is.
Ugyanígy szentjei – köztük Pio atya – sem a szenvedést szerették, hiszen az
beteg dolog lenne, hanem Krisztust és embertársaikat, magát a szeretetet, akkor
is, ha az fájdalommal jár. A mai ember csak addig szeret, amíg az szenvedéssel
nem jár – tehát nem szeret, hiszen a szeretet örökké megmarad…..”
