EGY SZEMTANÚ
BESZÁMOLÓJA PIO ATYA UTOLSÓ ÓRÁIRÓL…
„Haláláig
mellette voltam. Utolsó szentmiséjét szeptember 22-én mondta. A templomba több
mint húszezer ember zsúfolódott be, rengeteg virággal. Pio atya elég rosszul
érezte magát, mégis kiszolgáltatta az Oltáriszentséget két, Rómából érkezett
elsőáldozónak, pedig nem jelentkeztek be. Nagynénjüknek álmában megjelent Pio
atya, és azt mondta: „Siessetek, különben késő lesz.” Megvette a kislányoknak a
ruhát, és bejelentkezés nélkül azonnal San Giovanni Rotondóba utaztak. Amikor az
egyik testvér megkérdezte Pio atyát, lehetséges-e, hogy a két kislány
elsőáldozáshoz járuljon, azt mondta: „Igen; készítsetek elő mindent.” Így
utoljára ez a két kislány meg egy Bariból érkezett fiú lett Pio atyánál
elsőáldozó. A szentmise után összeesett. Giuseppe Pio atyával kerekesszékbe
ültettük, és felvittük a szobájába. Azt mondogatta: „Fiaim,
fiaim…” Tudta, hogy
eljött az ideje. Egy idő óta már mondogatta, hogy közeleg az óra. Éjjel
rosszabbodott az állapota. Az éjszakás nővér odahívta Maria atyát: „Ébredjen, Pio atya nagyon rosszul van!” Én is felébredtem, átmentem a szobájába. Ott volt
dr. Sala és egy másik San Giovanni Rotondó-i orvos, néhány nővér és az elöljáró.
Semmi kétség: Pio atya haldoklik. Kérdeztem, feladhatnánk-e neki a betegek
szentségét, az utolsó kenetet. Mondták, hogy igen. Hoztam a szentelt olajat, és
kérdeztem, ki szolgáltatná ki a szentséget. Az elöljáró nagyon zaklatott volt,
nem vállalta; azt mondta, még sohasem végzett ilyesmit. Egy másik, idősebb atya
sem vállalta, így felajánlottam, hogy megteszem, hiszen Foggiában több százszor
adtam fel a szent kenetet, tudtam, mi a teendő. Miközben az orvosok tették, amit
tudtak, feladtam Pio atyának az utolsó kenetet. Óriási megtiszteltetés volt,
életem legdrágább emléke. Táblára vésettem, amit, ha meghalok, a sírkövemre
fognak helyezni: hihetetlenül büszke vagyok, hogy én részesíthettem a szent
kenet szentségében egy ilyen szent embert, egy szentet. A pápától is kapott
áldást és sub conditione feloldozást. Ekkor még mindig tudatánál volt. Fél
háromkor halt meg, nagyon békésen, nyugodtan. Én temethettem. Úgy fektettük,
hogy feje észak, lába dél felől helyezkedett el. Ezzel dr. Sala is egyetértett,
bár sokat vitatkoztunk a temetés módjáról. Márványlappal fedett szarkofágba
helyeztük, amit mindenki láthat. Miután a munkások lepecsételték a síremléket,
bezártuk a kriptaajtót és a rendházat, és elmentünk néhány órát pihenni a reggel
fél hatkor kezdődő szentmiséig. Pio atya úgy ment el, mint egy gyermek:
egyszerűen, békésen. Fél háromkor vett utoljára levegőt, karosszékében ülve…”
