FRANCESCO FORGIONE    -  

    1887. május 25-én  született az olaszországi Pietrelcinában. Szülei, Orazio és Giuseppina mindjárt a születését követő napon elvitték őt a templomba, ahol fiuk a keresztségben a Ferenc nevet kapta.

     Gyermekkorában sokszor volt magányos; hallgatag és félénk természetű, aki már fiatalon is állandóan imádkozott, és keserves könnyekre fakadt, ha valaki a jelenlétében káromkodott.

     Amikor 1903-ban elindult a morconei noviciátusba, édesanyja örömkönnyeket hullajtva így búcsúzott tőle: "A szívem megszakad, de ne gondolj most édesanyád fájdalmára. Szent Ferenc hívott, hát menj!"

     Az ifjú kapucinus 23 éves volt, amikor pappá szentelték, és megkapta a Padre Pio nevet. Hogy mit jelentett számára ez a nagy esemény és első szentmiséje, azt jól jellemzik a rend provinciálisához írt levelének Jézus Krisztusról szóló sorai: "Amikor ma a szeretet misztériumában remegő kézzel felemellek, hadd legyek Veled együtt és Teérted, ó szentséges főpap;  a világ számára út, igazság, élet és tökéletes engesztelő áldozat."

     Pio atya azonban nem sokáig élvezhette szerzetesi szolgálatait - a háború kitörésekor, hadköteles lévén, kénytelen volt bevonulni a seregbe. Ekkor volt alkalma először megismerkedni a bűnnel; itt tanulta meg, hogyan szeresse a bűnösöket. Későbbi tanításaiban minderről a következőket vallotta: "A bűnt el kell választani a bűnöstől. A bűnt lehet gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell!"

     Keresztre feszített ura iránt szeretettől lángra lobbant szíve azonban még nem volt elegendő. Ez a hatalmas szeretet szükségszerűen ki  kellett hogy virágozzék a testén is: belső sebei 1918. szeptember 20-án külsőleg is láthatóvá váltak. Kezein, lábain és jobb oldalán a stigmák erősen véreztek, de a vér sosem alvadt meg, s ugyanakkor kellemes jázminillatot árasztott. Maga Pio atya így nyilatkozott a sebeiről: "Nagy szerencsétlenség a számomra, hogy nem tudom kifejezni annak az állandóan működő, égető vulkánnak a tüzét,  amelyet Krisztus helyezett a bennem dobogó kicsi szívbe. Elemészt a felebaráti és az Istenszeretet - Isten jelenléte szilárd a lelkemben, szívemben pecsétként hordozom Őt!"

     Padre Pioból igazi lelki vezető vált; átérezte hivatását arra, hogy  Krisztussal együtt az emberiség megváltója legyen.  Nem ő élt többé, hanem az Úr élt benne a maga teljességében. A következőket mondta erről: "Amikor Jézus tudtomra akarja hozni, hogy Ő vezet engem, megérezteti velem sebeit, töviseit." Innentől kezdve egész élete szakadatlan áldozatbemutatássá változott: minden nap megtapasztalhatta, miből is áll igazi atyának lenni. Egyre nagyobb tömegek kezdték ostromolni, mohón csipegetve őt - Pio a szó igazi értelmében  "felfalt ember" lett. A legfontosabb keresztényi erények szerinte a szeretet és az alázatosság: "Mindig arra törekedjünk, hogy szerények legyünk a szeretet és az alázatosság erényeiben, mert ezek  » a nagy épületnek « a vezérgerendái, amikre a többi erény épülhet. Nagy szeretettel alázzuk  meg magunkat Isten és az embertársaink előtt, mert Isten csak azokhoz szól, akik nagy alázattal viseltetnek Vele szemben." A másik fő erény a szeretet -  amint atyja és rendjének alapítója, Assisi Szent Ferenc, úgy Pio atya is mindent az isteni szeretetre vezetett vissza, hiszen "A SZERETET ISTEN, ÉS AKI SZERETETBEN ÉL, AZ ISTENBEN ÉL!".

     Padre Pio példaadó módon vállalta a szenvedést - még idős korában is éjszakákon át gyóntatta a lelkeket, pedig egészségi állapota egyre romlott, hogy végül már csak tolószékben tudott közlekedni. 1968. szeptember 20-án csendesen megünnepelte sebei megjelenésének 50. évfordulóját, másnap asztmarohamot kapott és szeptember 23-án a hajnali órákban örökre lehunyta szemeit. Örökségül azonban ránk hagyta imacsoportjait, melyek hosszú idő óta terjednek világszerte, s Földünket behálózva töretlenül hirdetik a szeretetet.

     Pio atyát 1999. május 2-án Szent II. János Pál pápa Rómában boldoggá avatta; 2002. június 16-án pedig megtörtént szentté avatása.